Az elengedés művészete

Mindannyiunk életében vannak felesleges dolgok, tárgyak, akár események, melyek valamiért kellettek Nekünk, azonban amikor már nem szolgálnak bennünket, ki kell őket dobni, el kell engedni.
Van, amit könnyedén elengedünk, van, amit nehezebben, és olyan is van, amit szinte egyáltalán nem tudunk.

Egy elszakadt póló, egy összetört váza valószínűleg könnyedén a kukába kerül, míg egy elszakadt, megfakult fotó, vagy egy kedves emlék már nem annyira.

És amit a legnehezebb elengedni, az a gyermekünk. Pedig gyorsan felnő, elköltözik, önálló életet él. És ez a normális nem?

Jó néhány évvel ezelőtt az Én gyerekeim még kicsik voltak, drága közeli rokonom lánya kiköltözött a messzi Amerikába. Az Anya persze sírt, nagyon nehezen viselte, de mondtam, hogy Neki csak a lánya, a lányának viszont az élete. És azt is gyorsan hozzátettem, hogy tudom, én még nagy szájjal mondom ezt, hiszen az enyémek kicsik, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ha egyszer Ők jelentik be, hogy messzire mennek, mit fogok hozzá szólni.

Na hát azóta megtörtént, bár egy városban maradtunk, de mégis....
Nem látni Őt mindennap, nem beszélni Vele mindennap, nem részt venni az életében mindennap.....hát nem egyszerű!
De tudjuk: ez az élet rendje, gyermekeink felnőnek, és önálló életet élnek.

És ennek örülnünk kell, és örülünk is, ha jól megy soruk, boldogok, bár agyon aggódjuk magunkat értük.
Nehéz elengedni, ha kicsi, ha nagy, ha csak pár órára, vagy hetekre, hónapokra kell, de meg kell tanulniuk ÉLNI! És minden apró lépés ehhez visz közelebb.

Valamikor Mi is elköltöztünk otthonról, és a Mi szüleink se lehetett könnyebb.

Önállóság

Ha jól végig gondoljuk már kicsi korától kezdve egyre önállóbb, és önállóbb. Ha hagyjuk.

Az ember lánya bizony hajlamos túlzottan félteni kicsinyét, ami nem feltétlenül válik hasznára.
"Vigyázz be ne verd a fejed az asztalba", "Nehogy eless"
Ilyen, és ehhez hasonló mondatok teljesen természetesen "szaladnak ki" az ember száján, természetes, hogy féltjük gyermekeinket. De mégis....

Tapasztalat útján tanulunk, és bizony, ha nem tapasztaljuk meg, hogy milyen elesni, nem fogunk megtanulni felállni.
Persze kell, hogy ott álljunk mögötte, mellette, kell, hogy érezze, bármikor, bármiben számíthat Ránk, nem hagyjuk Magára, de nem oldjuk meg helyette a helyzetet.
Egész kicsi korában is vannak problémák, amikor a játszótéren "elvette, nem adja oda, megvert, szétrombolta..." Segíteni kell neki, de ne oldjuk meg helyette.

Ugyanakkor, ha egyedül szeretne megcsinálni valamit, azt is hagyni kell. Felejtsük el az olyan önbizalom romboló kijelentéseket, hogy Te még ehhez kicsi vagy, Te még ezt nem tudod, ezt még nem értheted...

Az önállóság vágya minden gyereknél máskor jelentkezik, nem jobb, vagy rosszabb, ha két, vagy négy évesen jut el erre a pontra.
Megtanulja kifújni az orrát, bekötni a cipőjét, megmosni a kezét...., nem kell Neked megtenned helyette felnőtt korában is.
Nehéz Anyaként megélni az elválást minden szinten, de Gyermekünk érdeke, hogy az Ő igényeinek megfelelő ütemben, és módon megtörténhessen.
Legyen az a szoptatás befejezése, bölcsibe, oviba kerülés, ha már nem Velünk, hanem a barátnővel, baráttal megy vásárolni, moziba, ha máshol alszik, ha már nem Velünk osztja meg(kizárólagosan) a problémáit, vagy ha 20 évesen bejelenti, hogy elköltözik.
Nagyon nehéz elengedni, de az élete az Övé!

Ilyenkor mi Szülők, annyit tehetünk, hogy elmondjuk gyermekeinknek a veszélyeket, saját tapasztalatainkat, és a lehetséges következményeket. Hogy hogyan dönt, az már az Ő dolga.

A lényeg az, hogy érezze, bármikor fordulhat Hozzánk, de megbízunk Benne, megbízunk döntése helyességében.
Hiszen bizalommal neveltük...

Működnek a szenzorok

Amikor a kisbaba megszületik, kb. 6 éves koráig erős szimbiózisban, közös aurában él az édesanyjával.
Ha beteg lesz, ha bármilyen mentális, vagy szociális probléma merül fel a gyermekkel kapcsolatban, először az édesanyát kell vizsgálni, és kezelni. A legtöbb esetben így megoldódik a probléma.

A gyerek kis szenzorai működnek, pontosan tudja, érzi, ha valami nem stimmel körülötte, ha baj van. Ha a szülők között nincs minden rendben, ha az édesanyja boldogtalan, feszült, ideges, ha túl aggódó lesz, a gyerek megérzi, és ettől ő is már egész pici korában is nyugtalanná, feszültté, idegessé válik.
Ez a képessége nagyobb korában is megmarad, ha pl. a szülők között probléma van, nem kell ahhoz veszekedniük, se halkan, se hangosan, a gyerek pontosan tudja, érzi.

A gyerek akkor lesz igazán boldog, ha az édesanyja is boldog. Az édesanya pedig akkor lesz boldog, ha a saját életét éli, ha társsal, akkor úgy, ha társ nélkül, akkor úgy. 
Az otthoni feszültséget, idegességet, rossz kedvet megérzi a gyerek, elraktározza. még ha nem is gondolnánk, de ha felnőtt korában rákérdezel, azonnal kiderül, bizony emlékszik rá.

Sok felnőtt, akiknek szülei elváltak mikor Ők kisgyerekek voltak, bizony sokszor azt mondják így visszatekintve, hogy akkor megnyugodtak, nem volt könnyű, de sokkal boldogabbak lettek.
Persze olyanok is bőven akadnak, akik azt mondják, hogy hatalmas trauma volt Számukra a szülők válása, és mindent megtesznek, hogy az Ő gyermeküknek ne kelljen apa nélkül felnőnie.

A gyerek akár teljes, akár "csonka" családban nő fel, a legfontosabb, hogy szeretet vegye körül, ha már úgy alakult, akkor mindkét szülőjétől kapja meg ugyanazt a szeretet, gondoskodást. Így nem fogja azt érezni, hogy Ő a hibás amiért elváltak a szülei-ez  az érzés bizony nagyon gyakori.
Ha erre nincs mód, természetesen az a szülő, aki neveli a gyermeket, akarva, akaratlanul apa, és anya lesz egy személyben.
És ami még ennél is fontosabb, nem feltétlenül a biológiai apa az APA. Hanem az, aki felneveli.

Szóval, működnek a szenzorok, ha az anya boldog, és ezt képes átadni a gyermekének is, Ő is az lesz.

Már nem is ismerem a gyerekemet

Az előző bejegyzés folytatásaként, miszerint fogadd el, hogy gyermeked más, mint Te, hadd osszak meg Veled néhány gondolatot a kamaszkori változásokról, problémákról.
Azt mondják, kis gyerek, kis gond, nagy gyerek nagy gond.
Én azt mondom, attól függ, honnan nézed.
Szinte minden kamasz lázad a világ ellen, a szülők, tanárok ellen, a kötelezettségek ellen, és mindaz ellen, amit mások elvárnak Tőle. Szemtelen, olykor pofátlan, visszabeszél....És Te úgy érezheted, hogy szinte nem is ismered, hiszen nem ilyennek nevelted.
Természetes, életkori sajátosság.
Te angyal voltál tizenévesen? Nem hiszem. Akkor gyerekedtől miért várod el?
Téged megértettek a szüleid? Sose érezted azt, hogy az egész világ az ellenséged, a szüleid kordában akarnak tartani, és mindenki valami mást akar rád erőltetni, mint amit Te szeretnél?
Neked erre jó visszaemlékezni?
Csináld másképp, mint ahogy Veled tették!

Már kisiskolás korban egyre nagyobb szerepet kapnak a barátokhoz, osztálytársakhoz fűződő kapcsolatok, lassan leválik a gyermek a szüleiről, akiknek egyre kevesebb "rálátása" lesz a gyermek életére. Ez nem azt jelenti, hogy a szülő nem tudja, hogy mi történik a gyerekkel, de már nem feltétlenül számol be a napjának részleteiről. Az ovis még elmeséli, hogy Pistike elvette a kisautóját, és ezért már nem a barátja, de 13-14 évesen nem fogja elmondani otthon, hogyha megalázták, kiközösítették, esetleg megverték. Kivéve, ha vagy Vele olyan bizalmi viszonyban, hogy megteszi. Persze a tanárokat szidja, hiszen Ők a hibásak a rossz jegyekért, beírásokért...Nem értik meg, nem szeretik Őt, pikkelnek rá.
A kamaszok nagyon érzékeny emberkék, saját esetlenségüket, önbizalom hiányukat vetítik ki a világra, igazából a lázadásuk nem ellened szól, hanem Neked! Ha másképp nem megy, hát így hívja fel a figyelmedet magára. Lehet, hogy testileg érettek, felnőttes kinézetük van, a lelkükben azonban még gyermekek, akik szeretetre, babusgatásra, dicséretre, elismerésre vágynak, arra, hogy megerősítsék Őket, hogy igenis értékes emberek.
Vegyük Őket emberszámba!
Figyeljünk oda rájuk, hiszen sérülékenyek, valahol már nem gyerekek, de még nem is felnőttek.
Ha felnőttként kezeljük Őket, lehet, hogy túl sokat várunk el tőlük, ha gyerekként, azt megalázónak érzik.Ha kötelessége otthon mosni, mosogatni, legyen joga, hogy a haverokkal elmehessen bulizni. Ne mondjuk, ne éreztessük Vele a kötelességének számonkérésekor, hogy már nagy, ugyanakkor ne mondjuk, ne éreztessük Vele, ha nem engedünk meg valamit, hogy ahhoz még kicsi.

Ha elmegy egy buliba, és kicsi korától kezdve megengedő, megértő, és odafigyelő nevelésben volt része, kisebb az esély, hogy hülyeséget csinál. Sok mindent a saját bőrén kell megtapasztalnia, amit Te tehetsz, hogy figyelmezteted a veszélyekre. Meg fogja érteni.( itt nem 10-13 évesekről beszélek!)
Persze én könnyen beszélek, a fiaimmal sose volt tipikus kamaszkori probléma, nem jártak bulizni, nem bandáztak. De talán ehhez köze lehet annak, hogy mindig a koruknak megfelelően figyelmeztettem Őket a veszélyekre, igyekeztem Őket felelősségre tanítani, arra, hogy felismerjék a jót, és rosszat. Persze nem voltak kis angyalok, csináltak olyat, amiről tudták, hogy ellenzem, nem engedem, de utána elmesélték, és bár haragudtam érte, de megbeszéltük, és ez a tény elég büntetés volt számukra ahhoz, hogy többet ne tegyék meg.
Ha bulizni nem is, de koncertekre szívesen jártak,(16-17 évesen) olyan helyre, ahol szülői engedély kellett, hogy bemehessenek, bármikor ellenőrizhettem volna, hogy valóban ott vannak-e, de ezt sose tettem. Annyit kértem tőlük, ha vége a koncertnek, csörögjenek rám, hogy tudjak róla. Mindig elmondtam, ha pl. isznak hasonló helyen bármit, azt csak üvegből, amit a pultos előttük nyit ki, végig tartsa kezét az üveg száján, hogy ne tehessenek bele semmit. Minden lehetséges veszélyt elmondtam Nekik, amit csak hallottam másoktól is. Megértették. Szerintem a szülő azzal védheti meg legjobban gyermekét, ha figyelmezteti a veszélyekre. A gyerek dolga, hogy meghallgassa, megértse, és ott a buliban(vagy máshol) se felejtse el.
Hiszem, hogy egy kamasz gyereket leginkább szeretni kell, a nevelést nem ebben a korban kell elkezdeni, és nem folyamatosan a szemére hányni, hogy mi mindent csinál rosszul, hanem észrevenni, és elismerni a jót, megerősíteni az önbizalmát, megbízni Benne.
Így Ő is bizalommal fog Hozzád fordulni ha baj van, és akkor is ha nincs.

Bezzeg a mi időnkben!

Szinte minden felnőtt elfelejti, hogy Ő is volt gyerek, kamasz, fiatal felnőtt.
Ha gyermeke születik, már nem is emlékszik, hogy milyen jó dolog a pocsolyába lépni, vagy a sárban, a főzelékben dagonyázni, szétkenni azt az asztalon, vagy a földön, vagy éppenséggel felfedezni a kukacokat, bogarakat, és minden egyéb élőlényt, amitől felnőttként már undorodunk.
És nagyon hajlamosak elfelejteni, hogy milyen először szerelmesnek lenni, és hogy ilyenkor megszűnik a világ körülöttünk, fontosabb lesz az az egy, mint a szülő maga.
Egy alkalommal egy régi barátom kisfia élvezettel trappolt keresztül egy hatalmas pocsolyán(szerencsére gumicsizmában). Ekkor a barátom azt mondta: "most már megértem anyámat, miért szólt rám mindig, ha beleléptem a pocsolyába"

Amikor az első gyerekem egész pici volt, és az eldobható pelust cseréltem, drága nagymamám sokszor emlegette, hogy bezzeg ő még mosta, főzte a textilpelenkát, vagy, hogy ő még a tűzön melegítette a vizet, lavórban fürdette a gyerekeit, a gyönyörű színes játékok láttán pedig, hogy akkor még nem voltak ilyen csoda eszközök.
Bizony, folyamatosan változik, fejlődik a világ, változnak az értékrendek(ami persze nem mindig jó), változnak az emberek, egyre többet, és jobbat, és szebbet szeretnénk.
A mai fiatalok sokkal hamarabb érnek, hamarabb "nőnek fel", mint régen,(vagy legalábbis ezt hiszik) más dolgok érdeklik őket, másképp beszélnek, másképp élnek.
És ezt az előző generációknak el kell(ene) fogadniuk. Ez nem könnyű, tudom.
Az én korosztályomat a fölöttem lévő generáció ugyanúgy nem érti meg, mint ahogy az utánunk következő generációt sem(és, ahogy őket már a mi generációnk se).
Persze mindez nem azt jelenti, hogy fogadjuk el, hogy a mai fiatalok szemtelenül beszéljenek az idősebbekkel,(vagy bárkivel), vagy hogy ne adják át helyüket a buszon, vagy hogy nyugodtan hangoskodjanak, randalírozzanak az utcán, borogassák a kukákat, vagy zavarjanak másokat.
A világ átalakulása ellenére szükség lenne a gyerekeket egész pici korukban-úgy, hogy azt később se felejtsék el-megtanítani mások tiszteletére, elfogadására.
Miért nincs szeretet-, és tiszteletteljes közeg sok családban, miért nincs bizalom, miért hagyják a szülők elkallódni gyermekeiket, miért hagyják magukra, miért nem őszinték egymáshoz ?
Sok vita alakult már ki, hogy vajon mennyi ideig hagyjuk gyermekeinket egy nap tévét nézni, vagy a számítógép előtt ülni. Ezt nem lehet időben megszabni. A mi időnkben hétfőnként nem volt TV adás, szüleink idejében pedig volt egy-két család a faluban, akinek volt TV-je, hát néha ott gyűltek össze az emberek, hogy nézzék. Ma már éjjel-nappal van adás, számtalan csatorna, a legtöbb háztartásban szobánként egy TV, és mindenki nézi. Sose mondtam gyerekeimnek, hogy na letelt egy óra, kikapcsolom a TV-t, mert csak ennyi ideig nézhettétek. Ha érdemesnek tartottam, hogy egy műsort megnézzenek, tulajdonképpen mindegy volt, hogy az húsz perc, vagy egy óra időtartam volt. Ugyanígy a számítógép. Amikor kicsik voltak a gyerekek, azt mondák, húúú napi két óránál többet nem szabad eltölteni a gép előtt. Ma már mindenki egész nap a Facebook-on lóg, sok mindent a net-ről kell az iskolához a gyerekeknek megtudni, kutatni, számtalan hasznos dologra alkalmas-ha megfelelően használják. Nem kapcsolom ki a gépet, mert letelt az egy napra megszabott idő. Az, hogy milyen tartalmakat néz, na az már a szülő felelőssége! Hogy mennyire, és milyen módon ellenőrizzük, minden szülő saját gyermeke ismeretében döntse el. Ma már számtalan lehetőség kínálkozik, hogy akár a TV-n, akár a neten bizonyos tartalmakat elzárjunk gyermekeink elől.
Ezen kívül még számtalan dolog más ma, mint régen volt, de csak egy példát szerettem volna mondani.
Fogadd el, hogy gyermeked más, mint Te, bízz meg benne pici korától kezdve, és azt tanítsd meg neki, hogyan tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől. Ne felejtsd el, hogy Te is voltál gyerek, kamasz, fiatal felnőtt. Lehet, hogy a világ minden korban más, mint előtte volt, ugyanakkor alapjában az emberi érzések, érzelmek ugyanazok ma is, mint a Te idődben.
És mindez nem csak azért fontos, hogy az idősebbek ne mondhassák a fiatalokra: "Bezzeg a mi időnkben!"

A gyermek saját élete

A gyermeket az életre kell nevelni. Régi, csúnya közhely. Kiegészíteném: a saját életére kell nevelni. Azért, hogy saját maga lehessen.
Miért nem biztatjuk, bátorítjuk, segítjük, hogy azt csinálja, amiben jó, amit szeret?
Miért nem vesszük észre, miért nem dicsérjük, ha ötöst hoz tornából, és miért szidjuk, ha egyest kap matekból, ha egyszer tornából jó, a matekhoz meg nem is konyít?(ez persze nem azt jelenti, hogy bukjon meg nyugodtan bármiből)
 A mi generációnk azt látta, érezte, hogy pl. diploma nélkül az ember semmi, ezért a mai fiataloknak szinte "kötelező" főiskolára, egyetemre járni, ami rengeteg állástalan diplomás felnőttet generált, ugyanakkor szakmunkásból egyre kevesebb van, pedig lehet, hogy ha a szülők nem a megvalósulatlan saját magukat  szeretnék gyermekeikben látni, ők sokkal boldogabb, teljesebb életet élhetnének. Még ha diploma nélkül is.
Vagy olyan sport űzése nélkül, amit a szülő szeretne. Vagy más szakmában, mint amit a szülő szeretne. De biztos, hogy ha én belőlem nem lehetett balerina, akkor lányomnak annak kell lennie? Csak akkor lehetek rá büszke, ha kitűnő tanuló, vagy azt csinálja, amiről én úgy gondolom, hogy az jó neki?
Sok ember elégedetlen az életével, természetes, hogy azt szeretnénk, ha a gyermekeinknek jobb lenne, mint nekünk.
Ugyanakkor vegyük figyelembe, hogy nem biztos, hogy gyermekünk is azt szeretné, amit mi, vagy nem biztos, hogy alkalmas rá.(nem azért, mert hülye, csak mert másban sokkal jobb)
Lehet, hogy Te azt szeretnéd, ha menő vállalati igazgató, építész, vagy  híres ember legyen belőle, ugyanakkor, ha ő imádja a fát, remek kézügyessége van, és szeret fúrni, faragni, és asztalos szeretne lenni, hát miért ne?
JA!
Mert hogy ahhoz nem kell diploma?
ÉS?
Legyen az a fontos, hogy Ő mit szeretne, miben, hogyan látja a jövőjét, saját magát hová képzeli el mondjuk 10 év múlva.
Már pici korától azt figyeld, hogy miben jó a gyermeked, és azon az úton segítsd, hogy igazán boldog, és elégedett felnőtt legyen belőle.
A mi korosztályunk 14 évesen szakmát választott, ha valaki nem tudott dönteni, ment gimnáziumba. Volt célunk, általában tudtuk, mit akarunk. A mai fiatalok többsége céltalanul, kedvetlenül éli az életét, fogalma sincs mi lesz, ha nagy lesz. Buli, buli, buli minden mennyiségben, csellengés, lógás, cigi, pia, drog, csak hogy teljen el az élet. És azt gondolják, ez az élet.
Pedig nem! Csak meg kellene mutatni nekik, rá kellene vezetni Őket, hogy mi is az Ő életük értelme.
Nem azzal kellene nyaggatni 8-12 éves gyerekeket, hogy "tanulj fiam, különben semmi nem lesz belőled", hanem meg kellene találni Őket. Ha matekban jó, akkor arrafelé, ha rajzból jó, akkor arra.
Sose szerettem a matekot, se a kémiát, se a fizikát, se a törit.
Viszont imádtam a tornát, rajzot, éneket, magyart.
Hát nem lettem matematikus, se történész, se fizikus.
Óvónő lettem. És így voltam boldog.
Aztán mást hozott az élet, és ma már egész más pályán vagyok, de most is azt csinálom, amit szeretek.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy a gyerekek ne tanuljanak, mert az igenis fontos, de engedd, hogy saját maga lehessen, hogy boldogan, célokkal teli saját életét élhesse.
Gyermekeimnek mindig azt mondtam, hogy saját maguknak tanulnak, nem nekem, nem a tanárnak. Annyit tanuljanak meg, annyit tudjon, amennyire képesek! És megtanulták. Volt amit jobban, volt, amit kevésbé.
Az első egyesnél a gyerek sírt, amikor néhány év múlva megbukott magyarból, akkor meg én. Ma meg jobban keni-vágja az irodalmat, a színdarabokat, az írókat mint bárki. Hát ennyi.
Amiért haragudtam, az az volt, ha egyébként egy tantárgyból tök jó, miért kell olyan banális dolgokkal lerontani a jegyét, hogy nem visz magával felszerelést, nem ír házi feladatot, vagy beszélget az órán.
Ahhoz, hogy kiderüljön, miben lesz jó igazán, sok mindent ki kell próbálni. Hiszen, honnan tudod, hogy jó, vagy nem, amíg nem próbáltad?
Én is sok mindent csináltam gyerekkoromban, általában semmit nem sokáig.
Gyerekeim is sok mindent kipróbáltak, több-kevesebb ideig űzték is az éppen aktuálisat.
Hagyd, segítsd gyermekedet, hogy megtalálja Önmagát, és a saját életét élhesse!

Pozitív nevelés

A neten számtalan információt találni a pozitív nevelésről, a pozitív figyelmeztetésről. Több könyv, cikk  megjelent ebben a témában, tréningeket szerveznek a szülőknek, hogy elsajátítsák ezt a roppant egyszerű, ugyanakkor mégis nehéz nevelési módszert.
Persze nevelési módszer rengeteg van, hetekig lehetne róluk olvasgatni, ám én azt gondolom, hogy a gyereket önmagának kell nevelni, hagyni, hogy saját maga személyisége, orientáltsága, érdeklődése, készsége, képessége kibontakozhasson. Hogy valóban saját maga lehessen. Hogy később, felnőttként önálló, tartalmas, célokkal teli, saját életét élhesse.
Próbálkozhatunk, esküdözhetünk a különböző nevelési elvekre, módszerekre, ha az gyermekünknek megfelel jó, ha nem, akkor azt mondjuk, hogy az hülyeség.
A pozitív nevelés teljesen hétköznapi dolog, lesarkítva, egyszerűen azt jelenti, hogy nem azt mondom a gyereknek, hogy mit NEM, hanem azt, hogy mit IGEN.
Vagyis: nem azt, hogy "ne lépj bele a pocsolyába", hanem azt, hogy "kerüld ki a pocsolyát"
Mindezzel Őt magát erősítem, minden tettének, cselekedetének a pozitív oldalát emelem ki, azt, ami szép, ami jó, amiben tehetséges.
Túl egyszerű? Lehet, hogy ezért nem megy sok szülőnek?
Mert egyszerűbb azt mondani, hogy "NEM". Ez "égett" bele a szülőkbe is gyerekkorukban. És ettől nehéz.
Nehéz a beidegződött szokásokon, sztereotípiákon változtatni, nehéz a gyereket, aki egy önálló, különálló ember, saját magára formálni, segíteni, hogy valóban önmaga lehessen.
Ahhoz azonban, hogy a gyermeket a szülő pozitívan tudja nevelni, először önmagának kell pozitívvá válni. Ez sem könnyű. Meglátni a mindennapokban az apró jó dolgokat, a pillanatok szépségét, pozitívan állni önmagunkhoz, másokhoz.

                                            

Jutalmazás-büntetés

Már szó esett róla, hogy a gyerek tulajdonképpen semmi mást nem akar, mint hogy szeressék, elismerjék, odafigyeljenek rá a szülei, és a környezete.
Ha ezt nem kapja meg, "rosszat" tesz, mert így legalább foglalkoznak vele.
Sokszor hallom, hogy rossz a gyerek, hisztis, ma büntiben volt az oviban...
Azt miért nem hallom, hogy ma ilyen, vagy olyan jó dolgot csinált, és ezért pl. megdicsérték, elismerték? (nem csak az oviban, hanem a szülők sem otthon)
Nagyon régen, még divat volt a környezet tanulmány, a leendő ovisokhoz mentünk családlátogatásra (ma nem tudom, létezik-e még ilyen).
Az egyik helyen az anyuka, a nagymama, a gyerek, és az anyuka testvére laktak egy lakásban. A nappaliba invitáltak (ez volt a nagymama szobája), leültünk az ágyra, a nagymama folyamatosan beszélt. A gyerekkel néhány szót sikerült mindössze váltanom, hozta a játékait, mutogatta, majd elkezdte kipakolni a szekrényt. A nagymama félvállról néha rászólt, hogy fejezze be, persze a gyerek tovább pakolt lelkesen.Csak úgy mellékesen megkérdeztem, hogy mivel szokták jutalmazni, büntetni, a válasz így hangzott: leültetjük az ágyra, sarokba állítjuk...csupa általános büntetés. Közben a kisfiú továbbra is szedegette a cuccokat a szekrényből. Mikor egy szép termetes kupac volt a szoba közepén, a nagymama elveszítve türelmét, eldobva addig viselt álarcát,  jó hangosan rászólt a gyerekre, hogy azonnal hagyja végre abba, különben hozza a fakanalat. Na ennyit a sarokba állításról, ágyra ültetésről.
De már olyat is hallottam szülőtől, hogy "muszáj megvernem a gyereket, mert mikor a nagymamánál van, ő is elveri" MI VAN?
Három gyereket neveltem fel, nem mondom, sokszor szívesen láttam volna őket freskóként a falon, mikor kihoztak a sodromból, de ők bizony nem tudták sose mit jelent büntetésben lenni, vagy milyen az, mikor az anyjuk megveri őket. Ugyanakkor annál többet dicsértem őket, mindig tudták, ha rosszat is tesznek, elmondhatják, mert haragszom ugyan érte, de attól még ugyanúgy szeretem őket. El is mondták minden kisebb-nagyobb csínytevésüket, és ez a mai napig így van.
Persze nem vagyok tökéletes, ahogy ők sem, de inkább hiszek a dicséret, jutalmazás erejében, hatásosságában, mint a büntetésben.
És ezt úgy hívják, hogy pozitív nevelés.

Jó gyerek, rossz gyerek?

Mitől lesz valaki jó, vagy rossz?
Van-e jó gyerek, van-e rossz gyerek?
Az egészen kicsi gyerek mást nem akar, mint hogy szeressék. Szeressék, mosolyogjanak rá, simogassák, babusgassák a szülei.
Ha szakmai szemmel nézzük, a kicsi gyerek azért tesz eleget a szülő kérésének, mert fél, hogy elveszíti annak szeretetét. Nagyobb korában fél a büntetéstől. Felnőtt korában azért tesz eleget a főnöke kérésének, mert fél a munkahelye elvesztésétől.
De miért félünk?
Mert ezt "nevelték" belénk.
Sokszor hallom, hogy már egész pici gyereknek mondják, hogy "rossz vagy", "ügyetlen vagy", "nem jól csinálod", "ne csináld"!
És így telik a gyerekkora, csupa "NEM", és "NEM SZABAD" veszi körül, azt érzi, hogy rossz ő maga, rossz minden, amit csinál.
Pedig a gyerek alapból jó, és ártatlan, nem akar rosszat, csak annyit, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék, és elismerjék, és jó ember akar lenni. Ha hagyják.
Ha a "jóságára" nem figyelnek, "rosszat" tesz, mert így legalább foglalkoznak vele.
Miért vesszük észre, ha gyermekünk rosszat csinál, és miért nem, ha jót?
Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha gyerekként, és felnőttként is a pozitív motivációk hajtanák cselekedeteinket, és nem a félelem.
Hiszem, ha valaki szeretetben, pozitív megerősítések, biztatások közepette nő fel, a saját belső pozitív motivációja fogja hajtani, lelkesen fogja végezni a dolgát, ha odafigyelnek rá, ő is oda fog figyelni másokra, és jó gyerekből jó felnőtté válik.
Mert nem az a jó ember, aki érdekből "jót" tesz másokkal, hanem adott esetben önzetlenül teszi ugyanezt.
Semmibe nem kerül egy idős embernek, kismamának, kisgyermekkel utazónak átadni a helyet a buszon, de ezt ne azért tegye, mert ezt várják el tőle, hanem saját meggyőződésből, mert Nekik szükségük van az ülőhely biztonságára menet közben.
Vagy ne azért végezze el időben, pontosan a munkáját, mert fél, hogy különben elküldik a munkahelyéről, hanem azért, hogy a Cég jól, hatékonyan tudjon működni, hiszen ha így van, neki is akkor van munkahelye.(Persze ehhez a munkáltatóknak is nagyot kellene változni, de ez már más lapra tartozik)
És ne azért legyen jó, mert ezt várják el tőle, hanem mert az akar lenni.

Majom szeretet

Mikor még pici baba, sírással tudja csak kifejezni érzéseit, szükségleteit, így jelzi, ha éhes, vagy szomjas, ha fázik, vagy melege van, ha fáj valami, vagy ha pusztán testi közelségre vágyik.
Sok vitát váltott már ki, hogy hagyjuk-e a babát sírni, vagy vegyük fel. Sokan a mai napig úgy gondolják, ha felveszik, elkényeztetik.
A gyerek mindig tudja, jelzi, hogy éppen mire van szüksége. Furcsa példa lehet, de a kis majom hosszú ideig csüng anyjába kapaszkodva, mert így érzi biztonságban magát. Egyszerű testi-lelki szükséglet, csakúgy, mint gyermekeinknek. Aztán a kis majom is leválik az anyjáról, mikor már érett az önálló életre.
Lehet, hogy az első néhány hónapban szinte le se teszed gyermekedet, de hamar elérkezik az idő, mikor magától akar menni, kúszni, mászni, és már nem vágyik rá, hogy folyton ölben legyen, mert fel akarja fedezni a világot. Neked viszont hiányozni fog.
Ugyanezt gondolom a szülő melletti alvásról, az állandó "rajtunk lógásról" is.
Gyermekeim nagyon sokáig minden éjszaka átjöttek aludni hozzám, aztán egyszer csak már nem akartak többet. Sose zavart, hogy minden reggel "gyerekhalmazban" ébredtem, tudtam, hogy valószínűleg 18 éves korukban már nem mellettem akarnak aludni, hadd használjam hát ki ezt a néhány évet, amit csak velem szeretnének tölteni. Mert bizony nagyon hamar elszáll.
Amíg egész kicsik voltak, állandóan rajtam lógtak, ott kellett, hogy legyenek szorosan mellettem, még a fürdőszobába is jöttek utánam. Mosogatás közben kapaszkodtak a lábamban, telefonálás közben tuti, hogy jöttek, és velük kellett foglalkozni azonnal. Ezt a két tevékenységet valahogy egy gyerek se tudja elviselni.
Ismerős? Gondoltam.
Hát ma már, így 10-20 évvel később mindez nem így van, gyakorlatilag örülök, ha egyáltalán látom Őket.
Ha kicsi gyereked van, az élet bizony róluk szól, használd ki, mert sose jön vissza ez az időszak.
Ne sajnáld rájuk az időt, 24 órás szolgálat, igaz, de olyan hamar eltelik!
Persze néha az anyának is szüksége van feltöltődésre, amikor legalább egy kicsit csak Magaddal foglalkozhatsz, legyen az bármi, amit szeretsz, sport, barátnők, néhány óra kettesben a pároddal, vagy csak egy 20 perces lazítás a kádban egyedül. Ez is kell. Amitől jól érzed Magad.
Mikor még csak egy gyermekem volt, nem töltöttem nélküle hosszabb időt, még egy éjszakát sem. Nem bírtam még édesanyámra se hagyni, úgy éreztem magára hagyom a gyereket, pedig a szüleimre aztán bármikor rábízhattam volna! Mikor a második gyermek megszületett, ez megváltozott, kettőt már szívesebben hagytam a nagyszülőknél, mert úgy éreztem, nincsenek egyedül. Én ettől éreztem jól magam.
Ja! És minél több gyerekem lett, annál több szeretet lett bennem. Nem megosztódott, hanem megsokszorozódott!
Ha úgy gondolod, vagy mások úgy gondolják, hogy baj, ha felveszed pici korában mikor sír, ha azt mondják túl sokat van kézben, hagyni kell, hogy egyedül is el tudja foglalni magát, jusson eszedbe, hogy Rajtad kívül egyenlőre nincs másra szüksége.
Olyan nagy baj az, ha szereted, és ezt ki is mutatod Neki? Olyan nagy baj az, ha megtanul szeretetet adni, és kapni? Legfeljebb nem lesz cukorbeteg (igen, sok köze van hozzá). Na bumm!
Jusson eszedbe, hogy hamar eljön a leválás ideje, és hogy az önállóság ott kezdődik, hogy a gyerek ösztönösen magától megteszi, amire képes, megtanulja, hogyan foglalja le magát, a Te feladatod, hogy segíts Neki benne.
Szeretettel, ölelgetéssel, ringatással, babusgatással nem lehet elkényeztetni egy gyermeket, viszont olyan testi-lelki biztonságot nyújtasz Neki, amit mástól nem kaphat meg.
Itt kezdődik a bizalom, és itt kezdődik a szeretet, ami megmarad akkor is, ha már nem csüng rajtad, mint a kis majom az anyján.
Szerintem.

Gyermek érkezik

Azt mondják a nő két dologért képes bármire: azért, hogy legyen gyereke, és azért, hogy ne legyen. Csak az előbbihez tudok hozzászólni, valóban bármire képes lettem volna, hogy legyen gyermekem.

Pályafutásomat óvónőként kezdtem, imádtam a kicsinyeimet, de szívem szerint már 22 éves koromban szívesen fogadtam volna a saját gyermekemet.
Sok mindent megtettem, hogy jöjjön, de akkor még nem volt ideje. Kolléganőm azt mondta, Ő biztos nem lenne képes ennyi mindenre, hogy gyermeke szülessen. Dehogynem. Megtett Ő még többet is. Szívből örültem, hogy később neki is sikerült.

Miután az első gyermekem megszületett, hamarosan követte a második. Nem ez volt a terv, de mégis jött, mert jönnie kellett, és Én örültem Neki.
A harmadik öt év múlva érkezett. Először azt gondoltam, nem jókor, aztán rájöttem, hogy de bizony a legjobbkor. És ezt a mai napig is így gondolom.

A gyerek akkor jön, amikor jönnie kell. És oda, ahova kell.
Téged választott, fogadd hát szeretettel!
Gyermeked ajándék, de nem a tulajdonod, az élete az Övé. Azért született, mert feladatotok van egymással. Vigyázz Rá, indítsd el útján, kísérd, amíg tudod, szeretettel, felelősséggel, bizalommal!