Önállóság

Ha jól végig gondoljuk már kicsi korától kezdve egyre önállóbb, és önállóbb. Ha hagyjuk.

Az ember lánya bizony hajlamos túlzottan félteni kicsinyét, ami nem feltétlenül válik hasznára.
"Vigyázz be ne verd a fejed az asztalba", "Nehogy eless"
Ilyen, és ehhez hasonló mondatok teljesen természetesen "szaladnak ki" az ember száján, természetes, hogy féltjük gyermekeinket. De mégis....

Tapasztalat útján tanulunk, és bizony, ha nem tapasztaljuk meg, hogy milyen elesni, nem fogunk megtanulni felállni.
Persze kell, hogy ott álljunk mögötte, mellette, kell, hogy érezze, bármikor, bármiben számíthat Ránk, nem hagyjuk Magára, de nem oldjuk meg helyette a helyzetet.
Egész kicsi korában is vannak problémák, amikor a játszótéren "elvette, nem adja oda, megvert, szétrombolta..." Segíteni kell neki, de ne oldjuk meg helyette.

Ugyanakkor, ha egyedül szeretne megcsinálni valamit, azt is hagyni kell. Felejtsük el az olyan önbizalom romboló kijelentéseket, hogy Te még ehhez kicsi vagy, Te még ezt nem tudod, ezt még nem értheted...

Az önállóság vágya minden gyereknél máskor jelentkezik, nem jobb, vagy rosszabb, ha két, vagy négy évesen jut el erre a pontra.
Megtanulja kifújni az orrát, bekötni a cipőjét, megmosni a kezét...., nem kell Neked megtenned helyette felnőtt korában is.
Nehéz Anyaként megélni az elválást minden szinten, de Gyermekünk érdeke, hogy az Ő igényeinek megfelelő ütemben, és módon megtörténhessen.
Legyen az a szoptatás befejezése, bölcsibe, oviba kerülés, ha már nem Velünk, hanem a barátnővel, baráttal megy vásárolni, moziba, ha máshol alszik, ha már nem Velünk osztja meg(kizárólagosan) a problémáit, vagy ha 20 évesen bejelenti, hogy elköltözik.
Nagyon nehéz elengedni, de az élete az Övé!

Ilyenkor mi Szülők, annyit tehetünk, hogy elmondjuk gyermekeinknek a veszélyeket, saját tapasztalatainkat, és a lehetséges következményeket. Hogy hogyan dönt, az már az Ő dolga.

A lényeg az, hogy érezze, bármikor fordulhat Hozzánk, de megbízunk Benne, megbízunk döntése helyességében.
Hiszen bizalommal neveltük...