Mindannyiunk életében vannak felesleges dolgok, tárgyak, akár események, melyek valamiért kellettek Nekünk, azonban amikor már nem szolgálnak bennünket, ki kell őket dobni, el kell engedni.
Van, amit könnyedén elengedünk, van, amit nehezebben, és olyan is van, amit szinte egyáltalán nem tudunk.
Egy elszakadt póló, egy összetört váza valószínűleg könnyedén a kukába kerül, míg egy elszakadt, megfakult fotó, vagy egy kedves emlék már nem annyira.
És amit a legnehezebb elengedni, az a gyermekünk. Pedig gyorsan felnő, elköltözik, önálló életet él. És ez a normális nem?
Jó néhány évvel ezelőtt az Én gyerekeim még kicsik voltak, drága közeli rokonom lánya kiköltözött a messzi Amerikába. Az Anya persze sírt, nagyon nehezen viselte, de mondtam, hogy Neki csak a lánya, a lányának viszont az élete. És azt is gyorsan hozzátettem, hogy tudom, én még nagy szájjal mondom ezt, hiszen az enyémek kicsik, és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ha egyszer Ők jelentik be, hogy messzire mennek, mit fogok hozzá szólni.
Na hát azóta megtörtént, bár egy városban maradtunk, de mégis....
Nem látni Őt mindennap, nem beszélni Vele mindennap, nem részt venni az életében mindennap.....hát nem egyszerű!
De tudjuk: ez az élet rendje, gyermekeink felnőnek, és önálló életet élnek.
És ennek örülnünk kell, és örülünk is, ha jól megy soruk, boldogok, bár agyon aggódjuk magunkat értük.
Nehéz elengedni, ha kicsi, ha nagy, ha csak pár órára, vagy hetekre, hónapokra kell, de meg kell tanulniuk ÉLNI! És minden apró lépés ehhez visz közelebb.
Valamikor Mi is elköltöztünk otthonról, és a Mi szüleink se lehetett könnyebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése